Egy igencsak magas, rövid, szőke hajú srác száguldott át a
kávézón, egyenesen be a raktárba.
- Szia, bátyus - fékezett le hirtelen, mielőtt még átesett
volna az előtt fekvő két rekeszen.
- Hányszor mondtam már, hogy ne futkározz itt bent? - nézett
amaz megrovóan a testvérére, de valójában nem tudott haragudni a fiúra. Hogyan
is lehetne erre a csupa mosoly, mindig vidám srácra akárcsak egy pillanatra is
haragudni?
- Bocsánat - hajtotta le bűnbánóan a fejét a szőkeség.
Yongguk legyintet egyet, jelezve, hogy nem történt semmi.
- Na, és mi járatban vagy erre?
- Hát csak erre jártam, és gondoltam megnézem mi újság van.
- Hát mint láthatod én épp leltározok, a fiúk meg kint
tartják a frontot. Még valami? - nézett fel kérdően a fiúra.
- Nem, nincs semmi - motyogta Zelo miközben egyik lábáról a
másikra állt.
Yongguk megvonta a vállát, majd visszatért az üdítős üvegek
számlálásához, miközben igyekezett egy apró vigyort elfojtani. Túlságosan jól
ismerte már az öccsét, tudta, hogy szeretne valamit, de nem akarta
megkönnyíteni a helyzetét, had szenvedjen még egy kicsit.
Yongguk felírta, hogy melyik üdítőből mennyi fogyott, majd
felállva meglepődve tapasztalta, hogy Zelo még mindig ott van.
- Hát te?
- Ízé, szóval szeretnék valamit kérdezni - nézett rá olyan riadt
őzike szemekkel Zelo, hogy Yongguk nem bírta tovább, és hangos nevetésben tört
ki.
- Bökd már ki végre öcskös, hogy mit akarsz, nem fogom
leharapni a fejed - kócolta össze a fiú haját, ami kissé viccesen hatott,
hiszen az öcskös néhány centivel magasabb volt nála.
- Tudod, van az az új gördeszka. Állati jól néz ki, ez a
legújabb modell, most minden nagy gördeszkás ezzel nyomul! - mesélte Zelo
lelkesen.
- És? - nézett rá kérdően Yongguk, mintha nem tudta volna
pontosan, hogy öccse mire akar kilyukadni.
- Szóval, nem kaphatnék én is egyet? - A fiú hatalmas
kiskutya szemeket meresztett bátyjára, igyekezve így megpuhítani annak szívét. De
Yongguk nem adta könnyen magát.
- Szerinted megérdemled?
- Hááát.... Légysziiii - villantott Zelo testvérére egy harminckét
fogas mosolyt.
- Még meggondolom, rendben? - De Zelo tudta, hogy nyert ügye
van. - Bárcsak a tanulásban lennél ennyire aktív!
- Tudom. Sajnálom. De mostantól fogva igyekezni fogok!
- Mindig ezt mondod! De Zelo, muszáj befejezned a sulit, és
leérettségizned!
- Jól van, tudom! Nem kell minden egyes alkalommal az orrom
alá dörgölnöd!
- De úgy látszik, igen. Szinte mindenből bukásra állsz, és
lassan itt a félév vége!
- Okés, majd kijavítom a jegyeimet!
- Sajnálom, de a szavak itt már nem elegek! Döntöttem! Amíg
nem javítasz, addig nincs új gördeszka!
- Mi? Most azzal büntetsz, hogy elveszed tőlem, amit a
legjobban szeretek?
- Én nem veszek el tőled semmit! De, ha ilyen felelőtlen
vagy, muszáj tennem ellene valamit!
- Senki nem kérte, hogy viselj értem felelősséget! Elég nagy
vagyok már, nincs szükségem pesztrálásra! Elegem van, hogy minidig megmondod
mit tegyek! Hagyjál békén!
Még mielőtt Yongguk egy szót is szólhatott volna Zelo
kiviharzott a raktárból, aztán ki a kávézóból is, anélkül, hogy a két pincérnek
odaköszönt volna.
- Szia Zelo! Én is örülök, hogy láttalak - kiabált utána
Jongup.
- Ugyan, hagyd, Jongup! - mosolyodott el Himchan, mire a
kávézó nőnemű egyedeinek fele elaléltan borult a kávézó asztalainak
világosbarna faburkolatára. - Kamasz. Mi is pontosan ilyenek voltunk.
- Én aztán nem! - háborodott fel a másik, minek
következtében megduzzadtak izmai a karján, ami rövidujjú ingjében igen csak jól
látható volt. Ez pedig a kávéző nőnemű tagjainak másik felét vette le a
lábáról.
Hát igen, a Coffee Shop két pincére nem panaszkodhatott, ami
a külsejüket illette. Himchan, átható tekintete, és
sármos mosolya minden nőt megigézett, legyen az idős vagy fiatal. Jongup formás
teste, tökéletesen kidolgozott izmai pedig nem csak a nők között leltek csodálókra.
Rengeteg fiatal srác választotta őt példaképének. A két jóképű pincér még a
középiskola első osztályában barátkozott össze, és ez a barátság az idő
elteltével egyre csak erősebbé fonódott.
De ha valaki azt hinné, hogy
csupán nők jártak a kávézóba, és hogy őket is csak a két jóképű pincér vonzotta
be, az rettentő nagyot téved. Az emberek leginkább a kávézó hangulata miatt
szerettek idejárni. Fiatalok, idősek, férfiak, nők, gyerekek egyaránt a
vendégkör részeit képezték. Ha valaki ki akart egy kicsit kapcsolódni, el akart
menekülni néhány percre a mindennapok szürke valósága elől, biztos, hogy ezt a
helyet választja. Itt nemcsak a testre, hanem a lélekre is odafigyeltek az itt
dolgozók.
Himchan rég nem nevetett olyan
jóízűt, mint most Jongup utolsó mondatán.
- Voltunk mi különbek is. Emlékezz cask, mikor anyád majd frászt kapott, ahogy meglátott a hídpilléren egyensúlyozni.
- Voltunk mi különbek is. Emlékezz cask, mikor anyád majd frászt kapott, ahogy meglátott a hídpilléren egyensúlyozni.
- Jó, hát csináltunk mi is egy-két csintalanságot, de
tiszteletlenek akkor se voltunk soha - jelentette ki határozottan Jongup, mire
Himchan alig tudta visszafojtani újabb kitörni készülő kacagását. Tisztán
emlékezett még rá, ahogy a kis Jongupie fülét az édesanyja jól megcibálta, ha a
fiú nem az illemnek megfelelően viselkedett. És Jongupie vásott rossz kölyök
volt, csak erről igyekezett mindig megfeledkezni.
A további érvelésnek Yongguk
gondterhelt arca vetett végett. A fiú befejezte a leltározást, és a megrendelés
leadása előtt szeretett volna még a két pincérrel egyeztetni, de gondolatai
egyre csak öccse körül jártak.
- Minden rendben, főnök? -
kérdezte Himchan együttérzéssel szemeiben.
- Igen, csak Zelo miatt aggódom.
A rappelésen és a gördeszkáján kívül más nem érdekli.
- Mi is ilyenek voltunk Yongguk.
Majd megjön az esze.
- Tudom, én se voltam eminens,
sőt eléggé önfejű kölyök voltam - nevette el magát, ahogy visszaemlékezett
gyerekkori önmagára. - De azért jó lenne, ha legalább leérettségizne.
- Meglesz az, ne aggódj, nem
hülye a srác!
- Csak egy lusta dög -
kapcsolódott bele a beszélgetésbe Jongup is.
Yongguk reményvesztetten
felsóhajtott, bánatos tekintete még a legridegebb szívet is meglágyította
volna. Nem tudta mitévő legyen, és ez az érzés szörnyen bosszantotta. A
testvére volt számára a legfontosabb ezen a világon, és lám az előbb is
összevesztek. Megértette Zelo érzéseit, és támogatta is, amiben csak
tudta, de mindent meg akart azért is tenni, hogy a fiúnak a jövőben jó élete
legyen.
- Beszélek vele, rendben? - mosolygott rá bíztatóan Himchan.
- Köszönöm - mosolyodott el ő is. Jó érzéssel töltötte el,
hogy ilyen barátai vannak.
Másfél évvel ezelőtt mikor a kávézót megnyitotta, és a két
fiút felvette pincérnek, nem gondolta, hogy nem csak két munkaerőt, hanem két
jó barátot is szerez. De a három srác, talán közeli életkoruk és hasonló
beállítottságuk miatt, hamar összebarátkoztak.
Himchan és Jongup egy idő után Zelora is úgy tekintettek, akár a saját
kisöccsükre.
- Elintézek néhány dolgot - állt
fel a pulttól Yongguk. - Kb. egy óra és itt vagyok.
- Rendben - bólintott a két
srác.
- Himchan, tudnál jönni egy
pillanatra? - szólt ekkor oda az egyik vendég.
- Persze, Sora, máris megyek -
indult el a csinos barna hajú lány asztala felé.
- Kérhetnénk még egy adag epres
zöld teát? - ajándékozta meg gyönyörű mosolyával a lány.
- Hogyne. Máris hozom -
válaszolta, viszonozva a lány előbbi szédítő mosolyát.
- Kösz - biccentett Sora kissé
zavartan, egy leheletnyit talán el is pirulva.
- Valaki nagyon odáig van érted
- vigyorgott Jongup, miután társa visszatért a pulthoz, hogy elkészítse a kért
teákat.
- Mi? Dehogyis! - hárította el a
feltételezést Himchan, de barátja nem hagyta annyiban a dolgot.
- Na, persze, azért kérik már a
negyedik kör teát. Azon csodálkozom, hogy még egyiküket se láttam pisilni
menni. Hogy hogy bírják?
- Hagyd abba a hülyeségeidet, és
arra figyelj, amit csinálsz!
- Rendben, csak előbb összeszedem csorbát szenvedett
büszkeségem apró darabkáit.
- Midet? - vágott fura fejet Himchan.
- Büszkeségem törött üvegszilánkjait.
- Esküszöm benned egy költő veszett el! Na, de miért is
hullott parányi szilánkokra a te büszkeséged?
- Mert úgy tűnik már nem én
vagyok a number one a lányoknál - sóhajtott egy hatalmasat Jongup.
- Elárulok neked egy titkot -
hajolt közelebb hozzá Himchan. - Soha nem is voltál az!
- Ahj, te öntelt hólyag - tolta
el magától a nevetéstől fuldokló srácot.
- Nézd csak - mutatott az ajtó
felé Himchan, mikor észrevette a kávézóba betérni készülő néhány kisrácot -,
náluk még lehetsz a number one!
- Menj te a büdös francba! -
vágta hozzá Jongup mérgesen az első kezébe kerülő rongyot.
Himchan csak kuncogott a másik
sarokban, miközben védekező pozícióba helyezkedett. Imádta szívatni barátját, élvezte,
hogy olyan könnyen fel lehetett húzni.
- Szia Jongup! - érkeztek közben
meg a srácok.
- Sziasztok skacok! Mi újság?
- Csak gondoltuk beköszönünk, és
elmondjuk, hogy már nagyon várjuk a következő táncórát. Addig is szorgalmasan
gyakorolunk ám mindennap. - A kis barna hajú srác olyan csillogó szemekkel
magyarázott, hogy Jongup szája akaratlanul is mosolyra húzódott. Büszke volt
rá, hogy ilyen lelkes kis csapata van.
- Nagyon helyes! - dicsérte meg
őket.
- De van néhány lépés, amiben
bizonytalanok vagyunk. Nem mutatnád meg őket még egyszer? - kérlelték a srácok.
- Most?
A fiúk lelkesen bólogattak.
- Menj csak nyugodtan -
veregette meg barátja vállát, az időközben közelebb merészkedő Himchan.
- Én addig tartom itt a frontot.
- Kösz haver - mosolygott rá hálásan. - Srácok, hallottátok Himchant.
Nyomás ki a teraszra!
A kis táncospalánták ujjongások közepette futottak ki a
kávézóból, nyomukban Jonguppal, aki olyan lelkesen követte őket, mintha egy
lenne az apróságok közül.
Himchan fejét csóválva nézett a fiú után. Mikor jössz végre rá, hogy neked nem a pult
mögött a helyed? A tánc az, amivel foglalkoznod kellene egy életen át! Tálcára
helyezte a kis teáskancsót, és két tiszta csészét, majd elindult kivinni a kért
rendelést.
A teraszon időközben nagy lett a
sürgés forgás. A székek és asztalok egy részét arrébb tolták, egy kisebb
táncteret kialakítva ezáltal. Jongup beszaladt egy cd lejátszóért és
kezdődhetett is a bemutató. Közben néhány benti vendég is csatlakozott a kinti
társasághoz.
Máshol mindez elképzelhetetlen
lett volna, de a Coffee Shopban mindez teljesen természetes volt. Yongguk
mottója az volt, hogy csak úgy tudunk másokat boldoggá tenni, ha mi magunk is
azok vagyunk. És Jongup akkor volt a legboldogabb, ha táncolhatott. Ráadásul ez
megsokszorozódott azóta, hogy a kissrácokat elkezdte tanítani.
A vendégek kíváncsian várták az
előadást. Néhányan csodálkozva, mások pedig - akiknek volt már részük benne -
izgatottan várták, ezúttal mivel kápráztatják el őket. Jongup megnyomta a lejátszás gombot, és teste meghallva a
szám első taktusait, rögtön mozgásba lendült.
A srácok szépen tartották vele a
ritmust egészen addig, ameddig ismerték a koreográfiát. Aztán már csak a
zene létezett és Jongup. Izmos karjai, hajlékony teste olyan lágyan, mégis
erőteljesen, olyan finoman mozogtak a zene ütemeire, mintha ők ketten egyek
lettek volna. A táncospalánták a többi vendéggel együtt szinte megbabonázva
nézték minden mozdulatát.
- You only have one chance. You know - mondta együtt az
utolsó szavakat a cd lejátszóval, miközben összeborzolta az egyik mellette álló
kissrác haját.
Miután a zene elhallgatott,
hatalmas tapsvihar fogadta. Arcára enyhe pír ült ki, még mindig nem szokta meg,
hogy ennyi embernek tetszik, amit csinál.
- Hisz én csak mozgok a zenére -
mondogatta mindig csodálkozva Himchannak, aki utána rendre elmagyarázta neki,
hogy ha ő kezdene el mozogni, akkor százfelé futna a vendégsereg. - Szóval ez olyan, mint amikor te Beethovent játszol? -
kérdezte olyan tekintettel, mint aki épp most jött rá a titok nyitjára.
- Igen, valahogy úgy - nevetett
fel a másik.
- Lassan téged is fel lehetne
venni az étlapra! - szólalt meg egy ismerős hang.
- Egy Jongup rendel! - kiabálta
el magát egy szintén ismerős hang.
- Daehyung, Youngjae! Mi az
nektek megint nincs semmi dolgotok?
- Haha, vicces vagy - fanyalgott
az előbbi. - Mára épp elég volt a kölkökből.
- Megint kikészítettek?
- Ezek a kis szarosok öt percig
nem képesek figyelni!
- Ne idegesítsd fel rajtuk
magad, nem éri meg. Menj be, Himchan csinál neked egy finom mézes levendula
teát, attól majd megnyugszol.
- Rendben. Kösz. Te még maradsz?
- Igen, átveszek a srácokkal még néhány mozdulatot.
- Akkor később találkozunk - köszönt el Daehyun, majd
elindult nyomában Youngjae-val a kávéspult irányába.
- Sziasztok srácok! Mi újság? - köszöntötte őket Himchan mosolyogva,
amint odaértek hozzá.
- Daehyun idegeit megint kicsinálták azok a kis gonosz dögök
- mesélte barátja helyett a történteket.
- Miért nem hagyod már végre ott azt az iskolát? - csapta
neki a konyharuhát a pultnak Himchan. Már vagy
ezerszer elmondta barátjának, hogy nem éri meg ez az állás ezt a sok
idegeskedést, ennél százszor különb helyet is találhatna.
- Én tudom miért nem akar
elmenni. Az új tanárnő miatt - előzte meg barátját megint a válaszadással
Youngjae.
- Új tanárnő? - nézett
csodálkozva Daehyunra. Erről még nem hallott.
- Mi? Nem, dehogyis! -
tiltakozott amaz karjaival maga előtt hadonászva.
- Ahj, most mit tagadod? -
vigyorgott Youngjae. - Különben nagyon csinos nő.
- Te már láttad? - fordult
Himchan meglepődve a fiú felé.
- Aha. Egyik nap a sulinál
vettem fel Daehyunt, és akkor mutatta meg nekem.
- Pff, na szép! Youngjae már
látta is, nekünk meg még csak nem is meséltél róla - húzta fel sértődötten az
órát Himchan.
- Ki nem szólt, miről? -
érdeklődött a közben visszatérő Jongup, elcsípve az előző mondat végét.
- Daehyun arról, hogy barátnője
van. - Himchan még mindig mérges volt, hogy egy ilyen fontos hírből kimaradt.
- Dehogyis! - pattant fel az
érintett a székéről, még jobban kifejezve ezzel ellenvetését. - Nem a barátnőm!
- Akkor nem értem -
forgatta fejét Jongup hol az egyik, hol a másik fiúra nézve.
- Csak nagyon tetszik - vallotta be kissé elpirulva Daehyun.
- Á, tehát akkor csak szeretnéd, hogy a barátnőd legyen!
- Hát valahogy úgy.
- Akkor mindent bele! - vágta hátba barátját mosolyogva.
Daehyun fél percig úgy érezte,
hogy tüdeje minden levegőnek híján van, aztán ismét áramolni kezdett némi
oxigén a szervezetében.
- Igyekezni fogok! - ígérte, és
remélte, hogy Jongup biztatásképp nem vágja ismét hátba.
- Hé, várjunk csak, hol van a
teátok? - meresztette a szemét a nemlétező teáscsészék helyére Jongup.
- Tea? Milyen tea? -
csodálkozott Himchan. Ő ugyan nem hallotta, hogy a két fiú bármit is kért
volna.
- Majd én megcsinálom! -
gyürkőzött neki a feladatnak a táncoslábú pincér.
Pár perc múlva ott gőzölgött a
pulton két csésze forró levendula tea. Daehyun
érezte, ahogy a forró nedű szétárad testében, és pár perc múlva igazat adott
barátjának, a levendula valóban nyugtató hatással volt rá.
- Srácok, nem tudjátok Yongguk
mikor jön be? - érdeklődött Youngjae, miután kiitta az utolsó cseppet is
teáscsészéjéből.
- Nem biztos, hogy ma még
visszajön. Igaz is - fordult Himchan Jongup felé -, míg te a kicsikkel
táncoltál, Yongguk idetelefonált, hogy gond akadt az egyik beszállítóval, és
megkért, hogy ma mi zárjunk.
- Remélem semmi komoly -
ráncolta homlokát Jongup.
- Á, ne aggódjatok! Bármi is
történt, Yongguk tuti megoldja a dolgot! - mosolygott elégedetten Youngjae. -
Viszont akkor én nem is várok tovább - állt fel a pult mellől.
- Várj, én is jövök! - Daehyun elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse a két teát. - Mennyivel tartozom?
- Várj, én is jövök! - Daehyun elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse a két teát. - Mennyivel tartozom?
- Semmivel. A vendégeim voltatok - mosolygott Jongup
kedvesen a két srácra.
- Kösz, Jongupie. Akkor majd találkozunk.
- Igen, holnap - nevette el magát Himchan, hiszen szinte nem
volt olyan nap, hogy a két srác ne tért volna be legalább néhány perc erejéig a
kávézóba.
- Nagyon vicces! - húzta össze a
szemöldökét Daehyun.
- Jól van, na! Már hülyéskedni
se szabad?
- Ez neked hülyéskedés?
- Hát még mindig viccesebb
vagyok nálad! Nem egy ilyen száraz kórót nyelt zsémbes vénember!
- Tudod kit nevezz zsémbes
vénembernek!
- Téged! Ki mást! - A két fiú
farkasszemet nézett egymással, félő volt, hogy mindjárt egymás torkának
ugranak.
- Hé, srácok, ne veszekedjetek,
jó? – kérlelte őket remegő hangon Youngjae. Arcára kiült az aggodalom, még
sosem látta a két fiút ilyennek.
- Ki veszekszik itt? – nézett rá
hirtelen ártatlan szemekkel Himchan.
Youngjae zavartan nézett hol egyik hol másik fiúra, mire Daehyun nem
bírta tovább és kitört belőle a nevetés.
- Ti most szívattok engem? –
kérdezte zavartan, de Himchan arcán elterülő vigyor egyértelmű választ adott
kérdésére. - Ti most szívattok engem! – csattant fel.
Mérgesen sarkon fordult, és kicsörtetett a kávézóból.
Mérgesen sarkon fordult, és kicsörtetett a kávézóból.
- Megyek, kiengesztelem.
Sziasztok! - köszönt el kuncogások közepette Daehyun.
- Ez most tényleg muszáj volt? –
vágott a fiúhoz ezúttal két konyharuhát is Jongup.
- Mi? Én
teljesen ártatlan vagyok – tárta szét két karját Himchan, majd hirtelen
leguggolt egy újabb támadást kikerülve ily módon. – Te, ha ezt így folytatod,
elpazarolod az egész készletünket. - Megkerülte a pultot, majd felszedegette a
földről a konyharuhákat.
A következő néhány óra csendesen
telt el a kávézóban, vendégek jöttek mentek, a két pincér pedig serényen
dolgozott. Lassan záráshoz készülődtek mikor hirtelen Zelo száguldott be.
- Sziasztok! - huppant le a pult
előtti egyik székre. - Nem tudjátok hol a bátyám?
- Valami beszállítóval van
megbeszélése, ma már nem valószínű, hogy visszajön - világosította fel Himchan.
- Kár - szomorodott el Zelo.
- Miért is?
- Mert beszélni szerettem volna
vele.
- És otthon nem tudsz?
- De, csak mivel még nem jött haza,
reméltem, hogy itt elkapom.
- Hát sajna nem tudod.
Zelo két keze közé fogta az
arcát, könyökével megtámasztva magát a pulton. Mélabús képpel kezdte el cipője
orrát a pulthoz ütni.
- Ne lógasd az orrod, Zelo -
mosolygott rá Jongup. - Nem kérsz valamit inni?
- Nem, köszi.
- Biztosan? Mert nemsokára
zárunk.
- Biztosan.
A két fiú nekiállt mindent
elpakolni, majd felrakták a székeket az asztalokra, és összesöpörtek.
- Ne segítsek én is valamit? -
kérdezte Zelo mikor észrevette a két srác milyen serényen dolgozik.
- Hát már csak a felmosás van
hátra - válaszolta Himchan.
- Rendben - csusszant le a
székről Zelo, Himchan legnagyobb elképedésére. Odament a fiúhoz átvette tőle a
felmosó botot, majd nekiállt felmosni.
- Hát nem hittem volna, hogy ezt
valaha megérem - súgta oda halkan Jongup Himchannak.
- Őszintén szólva én sem! - A
két fiú hatalmasat ugrott ijedtében, Himchannak nem sok hiányzott, hogy orra
bukjon.
- A frászt hoztad ránk, Yongguk
- fogta még mindig a mellkasát Jongup.
- Mégis mit keresel itt? -
kérdezte tőle Himchan.
- Láttam, hogy égnek még a
lámpák, és gondoltam benézek.
- Hyung - futott oda hozzá Zelo,
amint észrevette, hogy megjött a bátyja. - Már úgy vártalak.
- Igen, és miért?
- Beszélni szeretnék veled.
- Jó, de előbb fejezd be, amit
elkezdtél.
- Hagyd csak, majd én
megcsinálom - kacsintott rá Jongup.
Himchan csatlakozott a fiúhoz, hogy a másik kettő kettesben maradhasson.
- Köszi - mosolygott hálásan a
fiúra.
- Na, mondd mi volt az a nagyon
fontos dolog, ami nem várhatott míg hazaérek. Egy újabb gördeszka talán?
- Nem. Igazából bocsánatot
szerettem volna kérni, a délelőtti dolog miatt - hajtotta le a fejét bűnbánóan.
- Nem kellett volna úgy beszélnem veled. És nagyon is szükségem van rád! -
kapta fel hirtelen a fejét. Yongguk megdöbbenve látta, hogy öccse szemében
könnyek csillognak, nem emlékezett rá mikor látta utoljára sírni az öccsét.
- Nincs semmi baj - ölelte át.
Én mindig itt leszek neked.
- Én is neked. És ígérem jobban
fogok igyekezni. Kijavítom a jegyeimet. Nagyon szeretlek hyung.
- Én is nagyon szeretlek, Zelo .
Zelo megtörölte öklével a
szemét, és mosolyogva tekintet bátyára.
- Mi elkészültünk - szólalt meg
halkan Himchan.
Yongguk elmosolyodott és kinyújtotta a jobb karját.
Yongguk elmosolyodott és kinyújtotta a jobb karját.
- Nagy ölelés - vigyorgott
Jongup, majd odaszaladt a két fiúhoz. Himchan fejét rázva csatlakozott
hozzájuk, de a szíve mélyén igencsak meg volt hatódva ő is.
- Ugye, mi négyen mindig együtt
maradunk? - nézett boldogan a három srácra Zelo.
- Igen, Zelo - válaszolták
kórusban.
- Akkor jó - mosolygott vidáman
a legkisebb.
- De most már ideje hazamennünk.
- Yongguk a zárba helyezte a kulcsot,
majd elfordította.A Coffee Shop kapui a mai napra
bezárultak.