1. rész

Egy igencsak magas, rövid, szőke hajú srác száguldott át a kávézón, egyenesen be a raktárba.

- Szia, bátyus - fékezett le hirtelen, mielőtt még átesett volna az előtt fekvő két rekeszen.

- Hányszor mondtam már, hogy ne futkározz itt bent? - nézett amaz megrovóan a testvérére, de valójában nem tudott haragudni a fiúra. Hogyan is lehetne erre a csupa mosoly, mindig vidám srácra akárcsak egy pillanatra is haragudni?

- Bocsánat - hajtotta le bűnbánóan a fejét a szőkeség.

Yongguk legyintet egyet, jelezve, hogy nem történt semmi.

- Na, és mi járatban vagy erre?

- Hát csak erre jártam, és gondoltam megnézem mi újság van.

- Hát mint láthatod én épp leltározok, a fiúk meg kint tartják a frontot. Még valami? - nézett fel kérdően a fiúra.

- Nem, nincs semmi - motyogta Zelo miközben egyik lábáról a másikra állt.

Yongguk megvonta a vállát, majd visszatért az üdítős üvegek számlálásához, miközben igyekezett egy apró vigyort elfojtani. Túlságosan jól ismerte már az öccsét, tudta, hogy szeretne valamit, de nem akarta megkönnyíteni a helyzetét, had szenvedjen még egy kicsit.

Yongguk felírta, hogy melyik üdítőből mennyi fogyott, majd felállva meglepődve tapasztalta, hogy Zelo még mindig ott van.

- Hát te?

- Ízé, szóval szeretnék valamit kérdezni - nézett rá olyan riadt őzike szemekkel Zelo, hogy Yongguk nem bírta tovább, és hangos nevetésben tört ki.

- Bökd már ki végre öcskös, hogy mit akarsz, nem fogom leharapni a fejed - kócolta össze a fiú haját, ami kissé viccesen hatott, hiszen az öcskös néhány centivel magasabb volt nála.

- Tudod, van az az új gördeszka. Állati jól néz ki, ez a legújabb modell, most minden nagy gördeszkás ezzel nyomul! - mesélte Zelo lelkesen.

- És? - nézett rá kérdően Yongguk, mintha nem tudta volna pontosan, hogy öccse mire akar kilyukadni.

- Szóval, nem kaphatnék én is egyet? - A fiú hatalmas kiskutya szemeket meresztett bátyjára, igyekezve így megpuhítani annak szívét. De Yongguk nem adta könnyen magát.

- Szerinted megérdemled?

- Hááát.... Légysziiii - villantott Zelo testvérére egy harminckét fogas mosolyt.

- Még meggondolom, rendben? - De Zelo tudta, hogy nyert ügye van. - Bárcsak a tanulásban lennél ennyire aktív!

- Tudom. Sajnálom. De mostantól fogva igyekezni fogok!

- Mindig ezt mondod! De Zelo, muszáj befejezned a sulit, és leérettségizned!

- Jól van, tudom! Nem kell minden egyes alkalommal az orrom alá dörgölnöd!

- De úgy látszik, igen. Szinte mindenből bukásra állsz, és lassan itt a félév vége!

- Okés, majd kijavítom a jegyeimet!

- Sajnálom, de a szavak itt már nem elegek! Döntöttem! Amíg nem javítasz, addig nincs új gördeszka!

- Mi? Most azzal büntetsz, hogy elveszed tőlem, amit a legjobban szeretek?

- Én nem veszek el tőled semmit! De, ha ilyen felelőtlen vagy, muszáj tennem ellene valamit!

- Senki nem kérte, hogy viselj értem felelősséget! Elég nagy vagyok már, nincs szükségem pesztrálásra! Elegem van, hogy minidig megmondod mit tegyek! Hagyjál békén!

Még mielőtt Yongguk egy szót is szólhatott volna Zelo kiviharzott a raktárból, aztán ki a kávézóból is, anélkül, hogy a két pincérnek odaköszönt volna.

- Szia Zelo! Én is örülök, hogy láttalak - kiabált utána Jongup.

- Ugyan, hagyd, Jongup! - mosolyodott el Himchan, mire a kávézó nőnemű egyedeinek fele elaléltan borult a kávézó asztalainak világosbarna faburkolatára. - Kamasz. Mi is pontosan ilyenek voltunk.

- Én aztán nem! - háborodott fel a másik, minek következtében megduzzadtak izmai a karján, ami rövidujjú ingjében igen csak jól látható volt. Ez pedig a kávéző nőnemű tagjainak másik felét vette le a lábáról.

Hát igen, a Coffee Shop két pincére nem panaszkodhatott, ami a külsejüket illette. Himchan, átható tekintete, és sármos mosolya minden nőt megigézett, legyen az idős vagy fiatal. Jongup formás teste, tökéletesen kidolgozott izmai pedig nem csak a nők között leltek csodálókra. Rengeteg fiatal srác választotta őt példaképének. A két jóképű pincér még a középiskola első osztályában barátkozott össze, és ez a barátság az idő elteltével egyre csak erősebbé fonódott.

De ha valaki azt hinné, hogy csupán nők jártak a kávézóba, és hogy őket is csak a két jóképű pincér vonzotta be, az rettentő nagyot téved. Az emberek leginkább a kávézó hangulata miatt szerettek idejárni. Fiatalok, idősek, férfiak, nők, gyerekek egyaránt a vendégkör részeit képezték. Ha valaki ki akart egy kicsit kapcsolódni, el akart menekülni néhány percre a mindennapok szürke valósága elől, biztos, hogy ezt a helyet választja. Itt nemcsak a testre, hanem a lélekre is odafigyeltek az itt dolgozók.

Himchan rég nem nevetett olyan jóízűt, mint most Jongup utolsó mondatán.
- Voltunk mi különbek is. Emlékezz cask, mikor anyád majd frászt kapott, ahogy meglátott a hídpilléren egyensúlyozni.

- Jó, hát csináltunk mi is egy-két csintalanságot, de tiszteletlenek akkor se voltunk soha - jelentette ki határozottan Jongup, mire Himchan alig tudta visszafojtani újabb kitörni készülő kacagását. Tisztán emlékezett még rá, ahogy a kis Jongupie fülét az édesanyja jól megcibálta, ha a fiú nem az illemnek megfelelően viselkedett. És Jongupie vásott rossz kölyök volt, csak erről igyekezett mindig megfeledkezni.

A további érvelésnek Yongguk gondterhelt arca vetett végett. A fiú befejezte a leltározást, és a megrendelés leadása előtt szeretett volna még a két pincérrel egyeztetni, de gondolatai egyre csak öccse körül jártak.

- Minden rendben, főnök? - kérdezte Himchan együttérzéssel szemeiben.

- Igen, csak Zelo miatt aggódom. A rappelésen és a gördeszkáján kívül más nem érdekli.

- Mi is ilyenek voltunk Yongguk. Majd megjön az esze.

- Tudom, én se voltam eminens, sőt eléggé önfejű kölyök voltam - nevette el magát, ahogy visszaemlékezett gyerekkori önmagára. - De azért jó lenne, ha legalább leérettségizne.

- Meglesz az, ne aggódj, nem hülye a srác!

- Csak egy lusta dög - kapcsolódott bele a beszélgetésbe Jongup is.

Yongguk reményvesztetten felsóhajtott, bánatos tekintete még a legridegebb szívet is meglágyította volna. Nem tudta mitévő legyen, és ez az érzés szörnyen bosszantotta. A testvére volt számára a legfontosabb ezen a világon, és lám az előbb is összevesztek. Megértette Zelo érzéseit, és támogatta is, amiben csak tudta, de mindent meg akart azért is tenni, hogy a fiúnak a jövőben jó élete legyen.

- Beszélek vele, rendben? - mosolygott rá bíztatóan Himchan.

- Köszönöm - mosolyodott el ő is. Jó érzéssel töltötte el, hogy ilyen barátai vannak.

Másfél évvel ezelőtt mikor a kávézót megnyitotta, és a két fiút felvette pincérnek, nem gondolta, hogy nem csak két munkaerőt, hanem két jó barátot is szerez. De a három srác, talán közeli életkoruk és hasonló beállítottságuk miatt, hamar összebarátkoztak. Himchan és Jongup egy idő után Zelora is úgy tekintettek, akár a saját kisöccsükre.

- Elintézek néhány dolgot - állt fel a pulttól Yongguk. - Kb. egy óra és itt vagyok.

- Rendben - bólintott a két srác.

- Himchan, tudnál jönni egy pillanatra? - szólt ekkor oda az egyik vendég.

- Persze, Sora, máris megyek - indult el a csinos barna hajú lány asztala felé.

- Kérhetnénk még egy adag epres zöld teát? - ajándékozta meg gyönyörű mosolyával a lány.

- Hogyne. Máris hozom - válaszolta, viszonozva a lány előbbi szédítő mosolyát.

- Kösz - biccentett Sora kissé zavartan, egy leheletnyit talán el is pirulva.

- Valaki nagyon odáig van érted - vigyorgott Jongup, miután társa visszatért a pulthoz, hogy elkészítse a kért teákat.

- Mi? Dehogyis! - hárította el a feltételezést Himchan, de barátja nem hagyta annyiban a dolgot.

- Na, persze, azért kérik már a negyedik kör teát. Azon csodálkozom, hogy még egyiküket se láttam pisilni menni. Hogy hogy bírják?

- Hagyd abba a hülyeségeidet, és arra figyelj, amit csinálsz!

- Rendben, csak előbb összeszedem csorbát szenvedett büszkeségem apró darabkáit.

- Midet? - vágott fura fejet Himchan.

- Büszkeségem törött üvegszilánkjait.

- Esküszöm benned egy költő veszett el! Na, de miért is hullott parányi szilánkokra a te büszkeséged?

- Mert úgy tűnik már nem én vagyok a number one a lányoknál - sóhajtott egy hatalmasat Jongup.

- Elárulok neked egy titkot - hajolt közelebb hozzá Himchan. - Soha nem is voltál az!

- Ahj, te öntelt hólyag - tolta el magától a nevetéstől fuldokló srácot.

- Nézd csak - mutatott az ajtó felé Himchan, mikor észrevette a kávézóba betérni készülő néhány kisrácot -, náluk még lehetsz a number one!

- Menj te a büdös francba! - vágta hozzá Jongup mérgesen az első kezébe kerülő rongyot.

Himchan csak kuncogott a másik sarokban, miközben védekező pozícióba helyezkedett. Imádta szívatni barátját, élvezte, hogy olyan könnyen fel lehetett húzni.

- Szia Jongup! - érkeztek közben meg a srácok.

- Sziasztok skacok! Mi újság?

- Csak gondoltuk beköszönünk, és elmondjuk, hogy már nagyon várjuk a következő táncórát. Addig is szorgalmasan gyakorolunk ám mindennap. - A kis barna hajú srác olyan csillogó szemekkel magyarázott, hogy Jongup szája akaratlanul is mosolyra húzódott. Büszke volt rá, hogy ilyen lelkes kis csapata van.

- Nagyon helyes! - dicsérte meg őket.

- De van néhány lépés, amiben bizonytalanok vagyunk. Nem mutatnád meg őket még egyszer? - kérlelték a srácok.

- Most?

A fiúk lelkesen bólogattak.

- Menj csak nyugodtan - veregette meg barátja vállát, az időközben közelebb merészkedő Himchan. - Én addig tartom itt a frontot.

- Kösz haver - mosolygott rá hálásan. - Srácok, hallottátok Himchant. Nyomás ki a teraszra!

A kis táncospalánták ujjongások közepette futottak ki a kávézóból, nyomukban Jonguppal, aki olyan lelkesen követte őket, mintha egy lenne az apróságok közül.

Himchan fejét csóválva nézett a fiú után. Mikor jössz végre rá, hogy neked nem a pult mögött a helyed? A tánc az, amivel foglalkoznod kellene egy életen át! Tálcára helyezte a kis teáskancsót, és két tiszta csészét, majd elindult kivinni a kért rendelést.

A teraszon időközben nagy lett a sürgés forgás. A székek és asztalok egy részét arrébb tolták, egy kisebb táncteret kialakítva ezáltal. Jongup beszaladt egy cd lejátszóért és kezdődhetett is a bemutató. Közben néhány benti vendég is csatlakozott a kinti társasághoz.

Máshol mindez elképzelhetetlen lett volna, de a Coffee Shopban mindez teljesen természetes volt. Yongguk mottója az volt, hogy csak úgy tudunk másokat boldoggá tenni, ha mi magunk is azok vagyunk. És Jongup akkor volt a legboldogabb, ha táncolhatott. Ráadásul ez megsokszorozódott azóta, hogy a kissrácokat elkezdte tanítani.

A vendégek kíváncsian várták az előadást. Néhányan csodálkozva, mások pedig - akiknek volt már részük benne - izgatottan várták, ezúttal mivel kápráztatják el őket. Jongup megnyomta a lejátszás gombot, és teste meghallva a szám első taktusait, rögtön mozgásba lendült.

A srácok szépen tartották vele a ritmust egészen addig, ameddig ismerték a koreográfiát. Aztán már csak a zene létezett és Jongup. Izmos karjai, hajlékony teste olyan lágyan, mégis erőteljesen, olyan finoman mozogtak a zene ütemeire, mintha ők ketten egyek lettek volna. A táncospalánták a többi vendéggel együtt szinte megbabonázva nézték minden mozdulatát.

- You only have one chance. You know - mondta együtt az utolsó szavakat a cd lejátszóval, miközben összeborzolta az egyik mellette álló kissrác haját.

Miután a zene elhallgatott, hatalmas tapsvihar fogadta. Arcára enyhe pír ült ki, még mindig nem szokta meg, hogy ennyi embernek tetszik, amit csinál.

- Hisz én csak mozgok a zenére - mondogatta mindig csodálkozva Himchannak, aki utána rendre elmagyarázta neki, hogy ha ő kezdene el mozogni, akkor százfelé futna a vendégsereg. - Szóval ez olyan, mint amikor te Beethovent játszol? - kérdezte olyan tekintettel, mint aki épp most jött rá a titok nyitjára.

- Igen, valahogy úgy - nevetett fel a másik.

- Lassan téged is fel lehetne venni az étlapra! - szólalt meg egy ismerős hang.

- Egy Jongup rendel! - kiabálta el magát egy szintén ismerős hang.

- Daehyung, Youngjae! Mi az nektek megint nincs semmi dolgotok?

- Haha, vicces vagy - fanyalgott az előbbi. - Mára épp elég volt a kölkökből.

- Megint kikészítettek?

- Ezek a kis szarosok öt percig nem képesek figyelni!

- Ne idegesítsd fel rajtuk magad, nem éri meg. Menj be, Himchan csinál neked egy finom mézes levendula teát, attól majd megnyugszol.

- Rendben. Kösz. Te még maradsz?

- Igen, átveszek a srácokkal még néhány mozdulatot.

- Akkor később találkozunk - köszönt el Daehyun, majd elindult nyomában Youngjae-val a kávéspult irányába.

- Sziasztok srácok! Mi újság? - köszöntötte őket Himchan mosolyogva, amint odaértek hozzá.

- Daehyun idegeit megint kicsinálták azok a kis gonosz dögök - mesélte barátja helyett a történteket.

- Miért nem hagyod már végre ott azt az iskolát? - csapta neki a konyharuhát a pultnak Himchan. Már vagy ezerszer elmondta barátjának, hogy nem éri meg ez az állás ezt a sok idegeskedést, ennél százszor különb helyet is találhatna.

- Én tudom miért nem akar elmenni. Az új tanárnő miatt - előzte meg barátját megint a válaszadással Youngjae.

- Új tanárnő? - nézett csodálkozva Daehyunra. Erről még nem hallott.

- Mi? Nem, dehogyis! - tiltakozott amaz karjaival maga előtt hadonászva.

- Ahj, most mit tagadod? - vigyorgott Youngjae. - Különben nagyon csinos nő.

- Te már láttad? - fordult Himchan meglepődve a fiú felé.

- Aha. Egyik nap a sulinál vettem fel Daehyunt, és akkor mutatta meg nekem.

- Pff, na szép! Youngjae már látta is, nekünk meg még csak nem is meséltél róla - húzta fel sértődötten az órát Himchan.

- Ki nem szólt, miről? - érdeklődött a közben visszatérő Jongup, elcsípve az előző mondat végét.

- Daehyun arról, hogy barátnője van. - Himchan még mindig mérges volt, hogy egy ilyen fontos hírből kimaradt.

- Dehogyis! - pattant fel az érintett a székéről, még jobban kifejezve ezzel ellenvetését. - Nem a barátnőm!

- Akkor nem értem - forgatta fejét Jongup hol az egyik, hol a másik fiúra nézve.

- Csak nagyon tetszik - vallotta be kissé elpirulva Daehyun.

- Á, tehát akkor csak szeretnéd, hogy a barátnőd legyen!

- Hát valahogy úgy.

- Akkor mindent bele! - vágta hátba barátját mosolyogva.

Daehyun fél percig úgy érezte, hogy tüdeje minden levegőnek híján van, aztán ismét áramolni kezdett némi oxigén a szervezetében.

- Igyekezni fogok! - ígérte, és remélte, hogy Jongup biztatásképp nem vágja ismét hátba.

- Hé, várjunk csak, hol van a teátok? - meresztette a szemét a nemlétező teáscsészék helyére Jongup.

- Tea? Milyen tea? - csodálkozott Himchan. Ő ugyan nem hallotta, hogy a két fiú bármit is kért volna.

- Majd én megcsinálom! - gyürkőzött neki a feladatnak a táncoslábú pincér.

Pár perc múlva ott gőzölgött a pulton két csésze forró levendula tea. Daehyun érezte, ahogy a forró nedű szétárad testében, és pár perc múlva igazat adott barátjának, a levendula valóban nyugtató hatással volt rá.

- Srácok, nem tudjátok Yongguk mikor jön be? - érdeklődött Youngjae, miután kiitta az utolsó cseppet is teáscsészéjéből.

- Nem biztos, hogy ma még visszajön. Igaz is - fordult Himchan Jongup felé -, míg te a kicsikkel táncoltál, Yongguk idetelefonált, hogy gond akadt az egyik beszállítóval, és megkért, hogy ma mi zárjunk.

- Remélem semmi komoly - ráncolta homlokát Jongup.

- Á, ne aggódjatok! Bármi is történt, Yongguk tuti megoldja a dolgot! - mosolygott elégedetten Youngjae. - Viszont akkor én nem is várok tovább - állt fel a pult mellől.
- Várj, én is jövök! - Daehyun elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse a két teát. - Mennyivel tartozom?

- Semmivel. A vendégeim voltatok - mosolygott Jongup kedvesen a két srácra.

- Kösz, Jongupie. Akkor majd találkozunk.

- Igen, holnap - nevette el magát Himchan, hiszen szinte nem volt olyan nap, hogy a két srác ne tért volna be legalább néhány perc erejéig a kávézóba.

- Nagyon vicces! - húzta össze a szemöldökét Daehyun.

- Jól van, na! Már hülyéskedni se szabad?

- Ez neked hülyéskedés?

- Hát még mindig viccesebb vagyok nálad! Nem egy ilyen száraz kórót nyelt zsémbes vénember!

- Tudod kit nevezz zsémbes vénembernek!

- Téged! Ki mást! - A két fiú farkasszemet nézett egymással, félő volt, hogy mindjárt egymás torkának ugranak.

- Hé, srácok, ne veszekedjetek, jó? – kérlelte őket remegő hangon Youngjae. Arcára kiült az aggodalom, még sosem látta a két fiút ilyennek.

- Ki veszekszik itt? – nézett rá hirtelen ártatlan szemekkel Himchan.

Youngjae zavartan nézett  hol egyik hol másik fiúra, mire Daehyun nem bírta tovább és kitört belőle a nevetés.

- Ti most szívattok engem? – kérdezte zavartan, de Himchan arcán elterülő vigyor egyértelmű választ adott kérdésére. - Ti most szívattok engem! – csattant fel.
Mérgesen sarkon fordult, és kicsörtetett a kávézóból.

- Megyek, kiengesztelem. Sziasztok! - köszönt el kuncogások közepette Daehyun.

- Ez most tényleg muszáj volt? – vágott a fiúhoz ezúttal két konyharuhát is Jongup.

- Mi? Én teljesen ártatlan vagyok – tárta szét két karját Himchan, majd hirtelen leguggolt egy újabb támadást kikerülve ily módon. – Te, ha ezt így folytatod, elpazarolod az egész készletünket. - Megkerülte a pultot, majd felszedegette a földről a konyharuhákat.

A következő néhány óra csendesen telt el a kávézóban, vendégek jöttek mentek, a két pincér pedig serényen dolgozott. Lassan záráshoz készülődtek mikor hirtelen Zelo száguldott be.

- Sziasztok! - huppant le a pult előtti egyik székre. - Nem tudjátok hol a bátyám?

- Valami beszállítóval van megbeszélése, ma már nem valószínű, hogy visszajön - világosította fel Himchan.

- Kár - szomorodott el Zelo.

- Miért is?

- Mert beszélni szerettem volna vele.

- És otthon nem tudsz?

- De, csak mivel még nem jött haza, reméltem, hogy itt elkapom.

- Hát sajna nem tudod.

Zelo két keze közé fogta az arcát, könyökével megtámasztva magát a pulton. Mélabús képpel kezdte el cipője orrát a pulthoz ütni.

- Ne lógasd az orrod, Zelo - mosolygott rá Jongup. - Nem kérsz valamit inni?

- Nem, köszi.

- Biztosan? Mert nemsokára zárunk.

- Biztosan.

A két fiú nekiállt mindent elpakolni, majd felrakták a székeket az asztalokra, és összesöpörtek.

- Ne segítsek én is valamit? - kérdezte Zelo mikor észrevette a két srác milyen serényen dolgozik.

- Hát már csak a felmosás van hátra - válaszolta Himchan.

- Rendben - csusszant le a székről Zelo, Himchan legnagyobb elképedésére. Odament a fiúhoz átvette tőle a felmosó botot, majd nekiállt felmosni.

- Hát nem hittem volna, hogy ezt valaha megérem - súgta oda halkan Jongup Himchannak.

- Őszintén szólva én sem! - A két fiú hatalmasat ugrott ijedtében, Himchannak nem sok hiányzott, hogy orra bukjon.

- A frászt hoztad ránk, Yongguk - fogta még mindig a mellkasát Jongup.

- Mégis mit keresel itt? - kérdezte tőle Himchan.

- Láttam, hogy égnek még a lámpák, és gondoltam benézek.

- Hyung - futott oda hozzá Zelo, amint észrevette, hogy megjött a bátyja. - Már úgy vártalak.

- Igen, és miért?

- Beszélni szeretnék veled.

- Jó, de előbb fejezd be, amit elkezdtél.

- Hagyd csak, majd én megcsinálom - kacsintott rá Jongup.  Himchan csatlakozott a fiúhoz, hogy a másik kettő kettesben maradhasson.

- Köszi - mosolygott hálásan a fiúra.

- Na, mondd mi volt az a nagyon fontos dolog, ami nem várhatott míg hazaérek. Egy újabb gördeszka talán?

- Nem. Igazából bocsánatot szerettem volna kérni, a délelőtti dolog miatt - hajtotta le a fejét bűnbánóan. - Nem kellett volna úgy beszélnem veled. És nagyon is szükségem van rád! - kapta fel hirtelen a fejét. Yongguk megdöbbenve látta, hogy öccse szemében könnyek csillognak, nem emlékezett rá mikor látta utoljára sírni az öccsét.

- Nincs semmi baj - ölelte át. Én mindig itt leszek neked.

- Én is neked. És ígérem jobban fogok igyekezni. Kijavítom a jegyeimet. Nagyon szeretlek hyung.

- Én is nagyon szeretlek, Zelo .

Zelo megtörölte öklével a szemét, és mosolyogva tekintet bátyára.

- Mi elkészültünk - szólalt meg halkan Himchan.
Yongguk elmosolyodott és kinyújtotta a jobb karját.

- Nagy ölelés - vigyorgott Jongup, majd odaszaladt a két fiúhoz. Himchan fejét rázva csatlakozott hozzájuk, de a szíve mélyén igencsak meg volt hatódva ő is.

- Ugye, mi négyen mindig együtt maradunk? - nézett boldogan a három srácra Zelo.

- Igen, Zelo - válaszolták kórusban.

- Akkor jó - mosolygott vidáman a legkisebb.

- De most már ideje hazamennünk. - Yongguk a zárba helyezte a  kulcsot, majd elfordította.A Coffee Shop kapui a mai napra bezárultak.